Az őszi szünetem utolsó napjaiban azon tanakodtam, hogy töltsem el a hétvégémet. Gondolataimban találkozók, bulik és egy kis tanulás szerepelt. Az eszmefuttatásomat a csengőszó szakította meg: Attila atya csöngetett és egy összejövetelről értesített, ami „a fiataloktól a fiataloknak” van. Ezt a közösséget Antiochiának hívják. Nagy örömmel fogadtam az ötletet, mert úgy gondoltam, hogy így hasznosabban
töltöm el a hétvégémet, bár egy kicsit féltem, mert én nem jártam katolikus iskolába, sőt miséken se fordulok meg sűrűn. E hétvégi program péntek délutántól vasárnap estig tartott.
Az első napra félve, de bizakodva mentem el. Hatkor volt a gyülekező, de én tizenöt perccel hamarabb odaértem, mert a meghívóban azt írták, hogy „Ne késs!” Hát elmondhatom, hogy sokan késtek ugyan, de nem volt semmilyen következménye. A plébánia kertjében már találkoztam a közösség két tagjával, akik nagyon barátságosak voltak és segítettek a tájékozódásban; nem hagyták, hogy egyedül menjek be a sok ismeretlen ember közé, hanem mellettem voltak. Én újonc voltam (ahogy ők hívtak), és segítséget kaptam mindenben. Nagyon meglepődtem, mivel mindenki nagyon kedves volt és kiderült, hogy a közösségben nem kézfogással, hanem öleléssel köszönnek egymásnak a korombeli fiatalok. Mindenki odajött és megölelt. Ezután már nem féltem. Olyan szeretet áradt mindenkiből, amiből több kéne a hétköznapokban is.
Mivel sokan vidékről jöttek, így vacsorával kezdtük a hétvégét – ennél jobb kezdés nem is lehetett volna! Leültünk és az újoncokat azonnal befogadták a már bennfentesek. Látszott, hogy összeszokott a társaság, de nem zártak ki senkit. Akkor még nem tudtam mi vár rám, csak annyit, hogy vasárnapra nagyon fáradt leszek. Vacsi után egy fiú és egy lány átvette az irányítást. Ők voltak e Hétvégének a
vezetői; vezetőkre pedig szükség volt a sok program miatt. Üdvözöltek mindenkit és adtak egy kis lapot, amire felírtuk azokat a gondokat, feladatokat, amik ránk vártak volna ezen a hétvégén… – e teleírt lapokat aztán egy kukába kidobtuk. Megszabadultunk így minden terhünktől, hogy szívvel, lélekkel át tudjuk magunkat adni mindannak, amit a közösség régebbi tagjai készítettek számunkra. Elmondták, hogy ha nyitottak vagyunk, sokat kaphatunk e Hétvégétől. Ezek után felkonferálták az első bevezetőt. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz. Csak ámultam, milyen őszintén és beleéléssel beszélt rengeteg ember előtt az a korunkbeli lány. A bevezető után ötösével elvonultunk a plébánia kisebb szobáiba, hogy kiscsoportokban beszélgessünk. Kezdetben csöndesek voltunk, de gyorsan feloldódtunk. Az első nap végén alvós csopikba rendeződtünk, ami azt jelentette, hogy ötösével családoknál kaptunk befogadást az éjszakai szállásra.
Másnap reggel – mivel pénteken sokáig fennmaradtunk beszélgetni – elég álmosak voltunk, de megpróbáltunk időre visszaérni a plébániára, mert hát egy csoki volt a tét: aki elsőként érkezik, az nyeri el… Vidáman, nevetve indult a szombati nap. Rengeteget játszottunk, énekeltünk, és megosztottuk egymással szebbnél szebb gondolatainkat. Az ebéd nagyon finom volt. Nem szoktam olyat enni, amit kaptunk, de ott még az is jól esett. Érződött, hogy önzetlenül, tiszta szívből készítette Feri, a plébánia alkalmi szakácsa. Szombat este elidőztünk a templomban: énekelve, imádkozva, elcsöndesedve. Lehetőségünk nyílt, hogy meggyónjuk bűneinket, vagy csak beszélgessünk egy-egy pappal (3 vendégpap is érkezett erre az estére). A gyertyafényes templom meghitt légkört sugárzott. Csodás estét töltöttünk a szentmihályi templomban: ott énekeltünk 11 óráig, de észre sem vettük.
Visszatekintve a szombatra, aznap több „bevezetőt”, vagyis tanúságtevő kiselőadást is hallhattunk, de legjobban az ragadott meg, amikor egy fiú sokunk előtt elmondta, hogy min ment keresztül, és mennyire megbánta, amiket tett. Akkor én is elgondolkoztam, hogy miként éltem én addig a napig. Világossá vált számomra, mit kell ezután másképpen csinálnom. Utána még az alvós csopiban is jókat beszélgettünk.
Vasárnap ambivalens érzések kaptak el, mert tudtam, hogy egy fantasztikus nap áll előttem, de azt is tudtam, hogy így ennek aznap este vége szakad… Mindenestre egész napunk gazdag programokkal telt, estére pedig meghívhattuk szüleinket, barátainkat, hogy felvillantsunk abból valamit, amit együtt átéltünk. A legszebb mégis az volt, amikor megkaptuk azt a keresztet, ami az összetartozásunkat jelképezi. Attila atya csak nekünk, az immár új tagokkal bővült Antiochia ifjúsági közösségnek tartotta a szentmisét. Mintegy negyvenen lehettünk, s egységet éltünk meg az imádságban és éneklésben. Felemelő volt számomra, hogy mindennek részese lehetek. Aki azt hinné, hogy az énekek nyomott hangvételűek a templomban, az téved! Mindegy volt, hogy nincs hangod, nem néznek ki. Lelkesedésünktől zengett az
egész épület!
Azóta minden kedden találkozunk a plébánián, és elmondjuk egymásnak az örömeinket, és egyre jobban megismerjük egymást. Most már összetartozunk, és egy Közösséget alkotunk! Mindenki törődik a másikkal és érdeklődik az élete iránt. Mondhatom, életem meghatározó hétvégéje volt ez, és azóta sokkal kiegyensúlyozottabb az életem. Most már ide tartozok, és hiszek!
Savanya Brigitta (Kapisztrán út)